A vejem MMA-kesztyűt dobott elém, és megfenyegetett, hogy eltöri a karomat – de fogalma sem volt róla, milyen múltat rejtegetek

3. rész – Amit a lányom mozdulata elárult

Amikor Kata megpróbált közénk állni, Makszim fél kézzel arrébb lökte. Nem ütötte meg, de a mozdulatában olyan természetesség volt, amelytől összeszorult a gyomrom. Kata nem kiabált, nem kérte számon, és nem is próbált visszalökni. Csak ösztönösen hátrált, mintha a teste már előre tudná, mi következhet.

– Kata – szólítottam meg.

A lányom rám nézett, és szinte könyörgött a tekintetével.

– Anya, kérlek, menj haza!

– Miért kellene hazamennem?

– Csak menj el, kérlek!

– Attól majd minden rendben lesz?

Nem válaszolt. A szeme megtelt könnyel, és ez volt az a pillanat, amikor már biztosan tudtam, hogy nem egyszerű családi vitáról van szó. Makszim azonban még mindig azt hitte, hogy ő irányítja a helyzetet.

– Na látod? – nevetett fel. – Mindig ez a baj. Mindig beleüti az orrát mindenbe.

– Abba ütöm az orrom, hogy a lányom fél tőled – feleltem.

Az arca azonnal megváltozott. Eltűnt róla a gúnyos mosoly, és helyette olyan harag jelent meg rajta, amelyet addig csak ritkán láttam.

– Vigyázz, mit mondasz!

– Miért? Mert különben eltöröd a karomat?

Pista bácsi ekkor végre megszólalt.

– Makszim, ebből elég legyen!

A vejem azonban rá sem nézett.

– Maga inkább ne szóljon bele!

Ezután felém indult. Én mozdulatlanul álltam, és közben eszembe jutott, hogy mennyire keveset tud rólam ez az ember. A családban mindenki úgy ismert, mint a csendes, megbízható könyvelőt, aki negyven éven keresztül dolgozott, gondoskodott a családjáról, és soha nem kereste a konfliktusokat. Azt azonban szinte senki sem tudta, hogy fiatalabb koromban egészen más életet éltem.

Húszéves koromtól negyvenegy éves koromig versenyszerűen cselgáncsoztam. Edzésekre jártam, versenyeken indultam, és éveken át olyan fegyelmet tanultam, amelyet később az élet minden területén hasznosítani tudtam. Nem azért hagytam abba, mert féltem a küzdelemtől, hanem mert megszületett Kata, és úgy éreztem, többé nem az én eredményeim a legfontosabbak. Később még gyermekeket is tanítottam néhány évig, de a férjem halála után végleg eltávolodtam a sporttól.

Makszim minderről semmit sem tudott. Ő mindig sokat beszélt az edzéseiről, az erejéről és arról, hogy milyen könnyen képes legyőzni másokat. Közben soha nem jutott eszébe megkérdezni, hogy én honnan jövök, mit csináltam fiatalon, vagy milyen tapasztalatokat szereztem az életem során.