A férjem a pincébe küldte a kemoterápiától legyengült édesanyámat, hogy nyugodtan nézhesse a focimeccset – de amikor megtudta, mit tettem, elakadt a szava

9. Az anyám nem teher – hanem a családom

A következő napokban minden figyelmemet édesanyámra fordítottam. Gondoskodtam róla, hogy megfelelően pihenjen, és hogy az orvosa által előírt kezeléseket és gyógyszereket időben megkapja. A házban újra nyugalom lett. Nem volt hangos kiabálás, nem volt senki, aki úgy éreztette volna vele, hogy útban van. Egyik este, amikor mellette ültem, megfogta a kezem, és megkérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy nem haragszom rá azért, ami történt. Elmosolyodtam, és azt válaszoltam: „Anya, te egész életedben értem küzdöttél. Most én következem. Nem kell kiérdemelned a szeretetemet, és soha nem kell bocsánatot kérned azért, mert szükséged van rám.” Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Nem tudtam megígérni neki, hogy minden könnyű lesz, vagy hogy a betegsége hamarosan véget ér. De azt megígérhettem, hogy nem kell többé egyedül szembenéznie a nehézségekkel.