1. rész – A nővérem, aki mindig azt akarta, ami az enyém volt

Öt évvel ezelőtt azt hittem, hogy megtaláltam életem szerelmét. Spencerrel négy éve voltunk együtt, már az esküvőnket terveztük, és biztos voltam benne, hogy hamarosan közös családot alapítunk. A nővérem, Samantha akkoriban az egyik legközelebbi emberemnek számított. Megbíztam benne, megosztottam vele a titkaimat, és még azt is elmondtam neki, mennyire izgatott vagyok az esküvő miatt. Ő lett volna a tanúm, segített volna kiválasztani a ruhámat, és azt ígérte, hogy mellettem áll majd életem egyik legfontosabb napján.
Aztán néhány nappal az orvosi egyetemi vizsgáim után Spencer váratlanul közölte, hogy nem akar többé feleségül venni. Nem volt hosszú magyarázat, nem volt őszinte beszélgetés, és még csak lehetőséget sem adott arra, hogy megértsem, mi történt. Egyszerűen azt mondta, hogy megváltoztak az érzései, és szerinte jobb, ha külön utakon folytatjuk. Azt hittem, talán valami nehéz időszakon megy keresztül, és időre van szüksége. Akkor még nem tudtam, hogy a háttérben a saját nővérem áll.
Néhány héttel később Samantha elküldte az esküvői fényképét. Spencer mellett állt, ragyogó mosollyal, a kezén pedig az a gyűrű csillogott, amelyet egykor én viseltem. Az én eljegyzési gyűrűm. Nem csupán a vőlegényemet vette el tőlem, hanem még azt is meg akarta mutatni, hogy mindezt büszkén vállalja. Később megtudtam, hogy azt mondta Spencernek: nálam sokkal szebb, gazdagabb és izgalmasabb nőt érdemel. Spencer pedig hitt neki.
Aznap este úgy éreztem, mintha egyszerre veszítettem volna el két embert. A férfit, akivel az egész jövőmet elképzeltem, és a nővéremet, akiről azt hittem, hogy mindig mellettem fog állni. Hetekig alig tudtam aludni. Sokáig minden telefonhívásnál összerezzentem, és minden alkalommal, amikor megláttam egy eljegyzési gyűrűt, eszembe jutott az a fénykép. Végül azonban elhatároztam, hogy nem engedem, hogy Samantha és Spencer tönkretegye az egész életemet.









