3. rész – Anyám születésnapja, amelyre nem akartam elmenni

Anyám közeledő hatvanötödik születésnapja előtt heteken keresztül hívogatott. Mindig ugyanazt mondta: ideje lenne félretennem a régi sérelmeket, hiszen Samantha mégiscsak a nővérem. Szerinte öt év már elegendő idő ahhoz, hogy mindenki túllépjen a történteken, és újra egy családként üljünk egy asztalhoz.
– Kérlek, legalább az én kedvemért gyertek el – kérlelt egyik este. – Nem szeretném úgy megünnepelni a születésnapomat, hogy a lányaim még mindig nem beszélnek egymással.
Elmondtam neki, hogy nem akarok veszekedést, és nem szeretném újra átélni azt, ami öt évvel korábban történt. Anyám azonban azt ígérte, hogy Samantha is megváltozott, és semmi kellemetlenség nem fog történni. Azt mondta, Spencer is ott lesz, de mindenki felnőtt ember, ezért képesek leszünk normálisan viselkedni.
Mike végighallgatta a beszélgetést, majd megkérdezte, szeretnék-e egyáltalán elmenni. Azt válaszoltam, hogy nem igazán, de anyám kedvéért talán megpróbálhatom. Ő nem erőltette a döntést. Csak annyit mondott, hogy bármi történjen, nem kell eltűrnöm senki tiszteletlen viselkedését.
Végül elmentünk. A születésnapi ünnepség egy családi házban volt, ahol már több vendég is összegyűlt. A bejárati ajtót Samantha nyitotta ki. Elegáns ruhát viselt, haja gondosan meg volt csinálva, és az arcán olyan mosoly jelent meg, amelyből azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben.
Rám szinte rá sem nézett. A tekintete azonnal Mike-ra szegeződött.
– Szóval te vagy Mike! – mondta túlzott lelkesedéssel. – Anyától már annyi mindent hallottam rólad!
Mielőtt a férjem válaszolhatott volna, Samantha átölelte. Az ölelés hosszabb volt annál, mint amit egy egyszerű családi bemutatkozás indokolt volna. Mike láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és néhány másodperc után finoman hátrébb lépett.
Én csak figyeltem őket. Nem akartam rögtön jelenetet rendezni, de már az első pillanatban megértettem, hogy Samantha nem azért viselkedik így, mert valóban örül a találkozásnak.









