A hüvelykujja lassan végigsimított a kopott borítón.
– Lili volt a lányom – mondta végül. – Tizennégy éves volt, amikor meghalt.
Nem tudtam, mit válaszoljak.
A férfi nagyot nyelt, majd folytatta.
– Gyerekkorában félt a nagytestű kutyáktól. Egyszer azonban találkozott egy menhelyi rottweilerrel, akit mindenki veszélyesnek tartott. A kutya senkit nem engedett a közelébe, de Lili valahogy megtalálta vele a közös hangot.
– Hogyan?
– Leült elé, és olvasni kezdett neki.
A szívem összeszorult.
Gábor kinyitotta a könyvet.
– Ez volt a kedvenc könyve. Mindig azt mondta, hogy a történetek olyan ajtókat nyitnak ki, amelyeket a félelem bezár.
Aztán rám nézett.
– Az utolsó hónapjaiban is ezt olvasta. Azt kérte, hogy ha egyszer már nem lesz velünk, folytassam helyette.
– Ezért jön minden csütörtökön?
Bólintott.
– Lili csütörtökönként járt a menhelyre. Mindig ugyanabban az időpontban. Amikor először megláttam Nérót, valamiért ő jutott eszembe.
– És a könyv?
Gábor lehajtotta a fejét.
– Azt hittem, ha tovább olvasok, legalább egy kicsit úgy érezhetem, hogy még mindig itt van mellettem.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
De ekkor Gábor még valamit hozzátett.
– Van egy másik oka is annak, hogy Nérót választottam. És ezt eddig senkinek sem mondtam el.
