7. A testvér, aki nem tehetett semmiről

Két nappal később András végre kijött a kórházi szobából. Fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, de a hangja nyugodt maradt. Elmondta, hogy az öccse túl van a legnehezebb időszakon, és a műtét sikerült. Még hosszú felépülés vár rá, de az orvosok bizakodóak. Natália sírva borult a fiára, és újra meg újra megköszönte neki, amit tett. András nem húzódott el tőle, de nem is ölelte vissza. Egyszerűen azt mondta: „Nem nekem kell köszönetet mondania. Én orvosként végeztem a munkámat.” Sándor ekkor közelebb lépett hozzá, és megpróbálta megszólítani. „András, tudom, hogy nincs jogom kérni tőled semmit, de szeretném, ha egyszer beszélgethetnénk.” A fiam hosszasan nézte. „A testvérem nem tehet arról, amit maga tett. Nem fogom megbüntetni őt az apja hibáiért. De attól, hogy megmentettem az életét, még nem lettünk család.” Sándor bólintott. Most először nem próbált vitatkozni, nem emelte fel a hangját, és nem követelt semmit.









