Szenteste mezítláb találtam rá a tizennyolc éves unokámra a hóban – amit később megtudtam, mindent megváltoztatott

7. oldal – A fiú vallomása

Andrej néhány nap múlva elhagyhatta a kórházat.

Hozzám költözött.

Az első este sokáig ült a konyhaasztalnál, és a kezében forgatta édesanyja fényképét.

– Nagypapa, szerinted anya tudta, hogy ez történni fog?

– Nem tudom, kisfiam.

– Mindig azt mondta, hogy soha ne hazudjak. Akkor is mondjam el az igazat, ha félek.

Leültem mellé.

– És te féltél?

Andrej bólintott.

– Nagyon. Amikor megtaláltam a papírokat, apa azt mondta, hogy ha bárkinek beszélek róluk, soha többé nem láthatom anya dolgait.

– Miért nem mondtad el korábban?

– Mert nem akartam, hogy Bencével is baj legyen.

Ez a mondat különösen fájt.

A fiú még azok után is a féltestvérére gondolt, hogy a saját családja elutasította.

Megfogtam a kezét.

– Nem a te feladatod megvédeni a felnőtteket a saját tetteik következményeitől.

Andrej sírni kezdett.

Hosszú idő óta először nem próbálta elrejteni a könnyeit.