A feleségem nem akart mellettem lenni a kórházban – de amikor megtudtam, miért hagyott el, már késő volt…

2. rész – Egy házasság, amelyben már régóta egyedül éltünk

Fekete András vagyok, negyvennyolc éves, és Székesfehérváron egy építőipari vállalat műszaki vezetőjeként dolgozom. Mindig azt gondoltam, hogy jó férj vagyok. Nem ittam, nem szerencsejátékoztam, nem volt szeretőm, és minden hónapban hazavittem a fizetésemet. Fizettem a ház hitelét, a számlákat és a családi kiadások nagy részét.

Számomra ez jelentette a család iránti felelősséget.

Katalin egy helyi gimnáziumban tanított magyar nyelvet és irodalmat. Több mint húsz éve dolgozott ugyanabban az iskolában. Szerették a diákjai, megbecsülték a kollégái, és még akkor is dolgozatokat javított, amikor már mindenki más pihent. Otthon ő intézte a bevásárlást, a mosást, az időpontokat, a családi ünnepeket és a fiunkkal kapcsolatos ügyeket.

Én ezt természetesnek vettem.

A fiunk, Máté, huszonhárom éves volt. Budapesten tanult és dolgozott, csak néhány hetente látogatott haza. Katalinnal már tizennyolc éve külön hálószobában aludtunk. Eleinte a kisfiunk miatt költöztem át egy másik szobába, mert hajnalban kellett kelnem, és nehezen viseltem az éjszakai ébredéseket.

Később mindig találtunk valamilyen indokot arra, hogy ne költözzünk vissza egymás mellé. Én korán keltem, ő késő estig javította a dolgozatokat, én hangosan horkoltam, ő pedig szeretett olvasni elalvás előtt.

Egy idő után már nem is beszéltünk róla.

Külön szobában aludtunk, külön programokat szerveztünk, és egyre kevesebb közös beszélgetésünk volt. Reggelente megkérdeztem, hogy kér-e valamit a boltból, este pedig elmondtam, milyen volt a munkanapom. Azt hittem, ez egy hosszú házasság természetes rendje.

Nem vettem észre, hogy Katalin már évek óta nem társat lát bennem, hanem valakit, akiről gondoskodnia kell.