A feleségem nem akart mellettem lenni a kórházban – de amikor megtudtam, miért hagyott el, már késő volt…

3. rész – Amikor a feleségemnek a legnagyobb szüksége lett volna rám

Két évvel korábban Katalinnál mellrákot diagnosztizáltak. Amikor először elmondta, megijedtem. Az orvosok azonban időben felfedezték a betegséget, és műtétet terveztek. Katalin kezdetben erősnek mutatta magát, de esténként gyakran láttam, hogy csendben ül a hálószobájában, és a leleteit nézegeti.

Egyik este leült mellém.

– András, szeretném, ha a műtét után mellettem lennél. Nem tudom, mennyi idő lesz a felépülés, és nagyon félek.

Megfogta a kezemet. Én azonban éppen egy nagyobb beruházás műszaki átadásával foglalkoztam. Ráadásul a kollégáimmal már hónapok óta terveztünk egy horvátországi utat.

– Kati, ezt most nem tudom lemondani. Anyám majd bemegy hozzád.

Sokáig nézett rám.

– Biztosan nem tudod megoldani?

– Nem. Fontos a munkám.

Pedig meg tudtam volna oldani. Ezt ma már pontosan tudom.

A műtét napján Krk szigetén voltam. Délelőtt küldtem neki egy rövid üzenetet: „Sok sikert! Minden rendben lesz.” Aztán elmentem ebédelni a kollégákkal. Másnap még fényképeket is feltettem a közösségi oldalamra a tengerpartról.

Amikor hazatértem, Katalin már otthon lábadozott. Az édesanyám három napig segített neki, majd Katalin nővére, Judit vette át a gondoskodást. Én úgy gondoltam, minden rendben van, hiszen a műtét sikerült.

Egy este Katalin megkérdezte:

– Jól érezted magad Horvátországban?

– Igen. Szükségem volt egy kis pihenésre.

– És arra gondoltál, hogy én közben mit élhetek át?

– Ne kezdjük ezt megint! A műtét sikerült, már itthon vagy.

Katalin nem válaszolt. Csak felállt, és bement a szobájába.

Akkor azt hittem, lezárta a beszélgetést. Nem értettem, hogy valójában akkor kezdett el végleg eltávolodni tőlem.