A feleségem nem akart mellettem lenni a kórházban – de amikor megtudtam, miért hagyott el, már késő volt…
5. rész – A levelek, amelyeket soha nem mert nekem odaadni
Aznap este nem tudtam aludni. Felkeltem, és végigjártam a házat. Megálltam Katalin szobájának ajtaja előtt. Nem volt bezárva, de ő már nem volt otthon.
A komódon egy kisebb dobozt vettem észre. Nem akartam kutatni a személyes dolgai között, de a tetején ott feküdt egy boríték, rajta a nevemmel.
Leültem az ágy szélére, és kinyitottam.
A levélben Katalin leírta, hogy a műtétje előtt mennyire félt. Azt írta, nem a haláltól rettegett a legjobban, hanem attól, hogy ha valami történik vele, a férje még csak észre sem veszi, mennyire egyedül volt.
Azt is leírta, hogy a betegség alatt sokszor nézte a telefonomat, hátha üzenek neki, vagy megkérdezem, hogyan érzi magát. Amikor meglátta a horvátországi fényképeimet, valami végleg eltört benne.
A levél végén ez állt:
„Nem azt vártam tőled, hogy megments. Nem azt vártam, hogy minden problémámat megoldd. Csak azt szerettem volna, hogy amikor félek, ne egyedül kelljen félnem. Azt hittem, a férjem vagy. De azon a héten rájöttem, hogy a házasságunkban már régóta csak én vagyok jelen.”
A dobozban még több levél volt. Némelyiket évekkel korábban írta. Az egyikben arról beszélt, hogy szeretne egyszer kettesben elutazni velem. Egy másikban azt kérte, hogy néha én is kérdezzem meg, milyen napja volt az iskolában.
Az utolsó levélben már a költözéséről írt.
„Nem haragból megyek el, András. Egyszerűen elfáradtam abban, hogy mindig én próbálom megmenteni azt, amit ketten kellene építenünk.”
A levelek az ölemben feküdtek. Először éreztem igazán, milyen sok mindent nem vettem észre a saját házasságomban.
