A feleségem nem akart mellettem lenni a kórházban – de amikor megtudtam, miért hagyott el, már késő volt…

7. rész – A beszélgetés, amelyre h

uszonöt évet kellett várnunk

Néhány nappal később hazaengedtek a kórházból. Máté hazavitt, segített elrendezni a gyógyszereimet, és felhívta az orvost, hogy pontosan megértse a további teendőket.

A ház csendes volt.

Katalin még nem költözött el, de már elkezdte összepakolni a személyes holmijait. A könyvei egy részét dobozokba tette, a ruhái közül pedig csak azokat hagyta a szekrényben, amelyeket még használni akart.

Amikor meglátott, odajött hozzám.

– Hogy érzed magad?

– Jobban. Köszönöm, hogy megkérdezted.

Egy pillanatig egyikünk sem szólt.

– Elolvastam a leveleidet – mondtam végül.

Katalin lehajtotta a fejét.

– Nem akartam, hogy így tudd meg.

– Tudom. És szégyellem magam.

– András, én már nagyon sokszor próbáltam elmondani, hogy magányos vagyok ebben a házasságban.

– Tudom.

– Nem, akkor még nem tudtad. Mindig azt mondtad, hogy fizeted a számlákat, dolgozol, nem csalsz meg, tehát nincs okom panaszkodni. De én nem csak egy fizetést akartam egy házasságban. Egy társat akartam.

A szemembe nézett.

– Amikor beteg voltam, nem az fájt a legjobban, hogy egyedül kellett bemennem a műtétre. Hanem az, hogy tudtam, te közben jól érzed magad valahol máshol, és még csak eszedbe sem jut, hogy talán félek.

Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

– Sajnálom, Kati.

– Elhiszem, hogy most sajnálod. De nem akarom, hogy csak azért változz meg, mert most te kerültél nehéz helyzetbe.

Nem tudtam vitatkozni vele.

– Mit szeretnél most? – kérdeztem.

– Elköltözni. Szeretnék egy kis időt egyedül élni, és megtudni, milyen érzés úgy felébredni reggel, hogy nem kell mindenki másról gondoskodnom.

Bólintottam.

Nem kértem, hogy maradjon.

Nem ígértem neki, hogy holnaptól minden más lesz.

Csak annyit mondtam:

– Megértem. És ha egyszer hajlandó leszel beszélgetni velem, én itt leszek.