A feleségem nem akart mellettem lenni a kórházban – de amikor megtudtam, miért hagyott el, már késő volt…
6. rész – A kórházi szoba, ahol végre egyedül maradtam a gondolataimmal
Hétfőn reggel befeküdtem a kórházba. Az orvosok elvégezték a szükséges vizsgálatokat, és részletesen elmagyarázták a kezelési lehetőségeket. Azt is elmondták, hogy a beavatkozás szükségességéről az eredmények alapján döntenek.
Máté délután megérkezett. Leült az ágyam mellé, és megkérdezte, mire van szükségem.
– Anyád nem jött be – mondtam keserűen.
– Tudom, apa.
– Legalább te itt vagy.
Máté bólintott, de nem próbált vigasztalni. Egy idő után megkérdezte:
– Elolvastad a leveleit?
Meglepődtem.
– Honnan tudsz róluk?
– Anya mesélt róluk. Sokszor írt neked, de végül soha nem adta oda őket. Attól félt, hogy kineveted, vagy megint azt mondod, túl sokat gondolkodik.
Lesütöttem a szemem.
– Máté, szerinted még van esélyem helyrehozni?
A fiam sokáig gondolkodott.
– Nem tudom, apa. De szerintem először nem azt kellene kérdezned, hogyan tudod visszahozni anyát. Inkább azt, hogyan tudsz végre olyan emberré válni, aki mellett nem kell egyedül éreznie magát.
Másnap elvégezték a szükséges szívkatéteres vizsgálatot. Az orvosok a leletek alapján sztentbeültetést javasoltak, és a beavatkozást elvégezték. Szerencsére minden rendben zajlott, de további megfigyelésre és rendszeres ellenőrzésre volt szükségem.
Amikor Máté este elment, egyedül maradtam a szobában. Elővettem a telefonomat, és megnyitottam Katalin nevét.
Hosszú üzenetet akartam írni, de végül csak ennyit küldtem:
„Kati, elolvastam a leveleidet. Most már értem, miért fáj neked annyira, amit tettem. Sajnálom. Nem várok választ, csak szeretném, ha tudnád, hogy végre meghallottalak.”
