„A te dolgaid várhatnak!” – csattant fel az anyósom. De végül éppen neki kellett várnia, amikor kiderült az igazság…
Egy nő, aki mindig másokat helyezett előtérbe
Júlia Farkas vagyok, harminchét éves, és Székesfehérváron élek.
Bútorrestaurátorként dolgozom. Tizenkét éven keresztül egy kis műhelyben tanultam és gyakoroltam a szakmámat. Régi szekrényeket, asztalokat, székeket és faragott bútorokat újítottunk fel.
Sokan nem értették, miért szeretem ennyire ezt a munkát.
Én viszont mindig különleges érzésnek tartottam, amikor egy elfeledett, kopott bútorból újra előbújt az eredeti szépség.
Mátéval nyolc évvel korábban ismerkedtem meg egy baráti vacsorán. Akkor még kedves és figyelmes férfi volt. Eljött a kiállításaimra, érdeklődött a munkám iránt, és gyakran mondogatta:
– Csodálom a türelmedet. Én biztosan nem tudnék hetekig egyetlen régi komóddal foglalkozni.
Három évvel később összeházasodtunk.
Egy kis lakást béreltünk, és közösen gyűjtöttünk egy saját otthonra.
Aztán két évvel korábban meghalt az apósom, Károly.
Renáta teljesen összetört. Hatvanhat éves volt, és korábban soha nem élt egyedül. A férjével több mint harmincöt évet töltöttek egy kétszintes családi házban, a város szélén.
A halála után az anyósom egyre gyakrabban telefonált.
Elromlott a televízió. Csöpögött a csap. El kellett menni a gyógyszertárba. Be kellett vásárolni. Az udvaron le kellett nyírni a füvet.
Eleinte szívesen segítettem. Megértettem, hogy nehéz időszakon megy keresztül.
Csakhogy néhány hónap után Renáta már nem kért.
Hanem utasított.
– Júlia, holnap nyolcra gyere!
– Júlia, délután elviszel a boltba!
– Júlia, hagyd már azt a régi széket, inkább takarítsd ki a padlást!
Ha megpróbáltam elmagyarázni, hogy határidős munkám van, mindig ugyanazt válaszolta:
– A bútorok várhatnak. Az emberek nem.
Egy idő után észrevettem, hogy ez a mondat kizárólag rám vonatkozik.
