„A te dolgaid várhatnak!” – csattant fel az anyósom. De végül éppen neki kellett várnia, amikor kiderült az igazság…

A ház, ahol lassan elveszítettem önmagamat

A helyzet akkor romlott igazán, amikor Máté felvetette, hogy költözzünk Renátához.

– Legalább félretehetjük az albérlet árát – mondta. – Anya pedig nem lesz egyedül.

Belementem, de egy feltétellel.

Legfeljebb egy évig maradunk.

Máté megígérte.

Renáta eleinte örült nekünk. Kaptunk egy hálószobát az emeleten, külön fürdőszobát, és a garázsban még a szerszámaimnak is jutott hely.

Néhány hét múlva azonban már úgy viselkedett, mintha a házvezetőnője lennék.

Reggelit készítettem. Bevásároltam. Takarítottam. Időpontokat foglaltam. Este, amikor fáradtan hazaértem, gyakran egy újabb teendőlista várt a konyhaasztalon.

Egyik alkalommal tizennégy feladatot írt össze másnapra.

Megmutattam Máténak.

– Ezt nem tudom tovább csinálni.

A férjem rápillantott a papírra.

– Akkor csak azt csináld meg, amire jut időd.

– Nem érted. Anyád úgy rendelkezik az időmmel, mintha nem lenne saját életem.

Máté felsóhajtott.

– Júlia, ne veszekedjünk már ilyen apróságokon!

Neki apróságok voltak.

Nekem elveszített munkaórák, elhalasztott megrendelések és egyre türelmetlenebb ügyfelek.