„A te dolgaid várhatnak!” – csattant fel az anyósom. De végül éppen neki kellett várnia, amikor kiderült az igazság…
Hosszú csend következett.
Végül Renáta elmondta, hogy Barsi Adél valóban szerette volna, ha a régi szekrény egy nyilvános gyűjteménybe kerül.
Károly támogatta az ötletet, és a család eredetileg beleegyezett az adományozásba.
A bútor azonban a tervezett átadás előtt a házukban maradt.
Renáta akkoriban úgy gondolta, hogy a szekrény túl fontos családi emlék ahhoz, hogy elvigyék. Károly pedig nem akart újabb vitát.
Azt mondta, később majd rendezik a dolgot.
De a később soha nem érkezett el.
A papírok egy részét elrakták, más dokumentumok pedig elvesztek a költözések és a ház felújítása során.
– Nem akartam ellopni semmit – mondta Renáta halkan. – Csak nem akartam elveszíteni az egyetlen dolgot, ami Adélra emlékeztetett.
Máté sokáig nézte az anyját.
– Akkor miért nem mondtad el nekünk?
– Mert szégyelltem. És mert azt hittem, egyszerűen elfelejtik.
Éreztem, hogy valami megváltozott a szobában.
Renáta először nem kiabált, nem utasított, és nem próbálta rám hárítani a felelősséget.
Csak ült ott, és egy régi családi emlékről beszélt.
Egy újabb dokumentum a fiók mélyén
Másnap az alapítvány munkatársával együtt visszatértem a házba.
Nem azért mentem, hogy bárkit megvádoljak, hanem hogy megtaláljuk az eredeti dokumentumokat.
Renáta eleinte nem akarta kinyitni a régi iratszekrényt.
Aztán végül mégis elővette a kulcsot.
A fiókban régi fényképek, levelek, számlák és több megsárgult boríték feküdt.
Az egyik borítékon Barsi Adél neve szerepelt.
Amikor kinyitottuk, egy kézzel írott levél került elő.
Adél arról írt benne, hogy a szekrény nem pusztán egy értékes bútordarab, hanem a család több generációjának emléke.
Azt szerette volna, ha az emberek megismerik a történetét, és nem egy elzárt nappaliban porosodik tovább.
A levél végén azonban volt még egy különös mondat:
„Ha egyszer eljön az idő, amikor a család már nem tudja megfelelően gondozni, ne feledjétek, hogy a bútor értékét nem az határozza meg, ki birtokolja, hanem az, hogy megőrizzük-e a történetét.”
Renáta sokáig nézte a papírt.
Aztán könnyes szemmel megszólalt:
– Károly ezt mindig tudta. Én viszont nem akartam elfogadni.
Az alapítvány munkatársa lefényképezte a dokumentumokat, és jelezte, hogy jogi szakértővel is ellenőrizniük kell az iratokat.
Nem született azonnal döntés. Előbb tisztázni kellett a tulajdonjogot, az adományozás érvényességét és a későbbi megállapodásokat.
De legalább végre előkerült az igazság egy fontos része.
