A fénykép, amely mindent megváltoztatott
A találkozó reggelén idegesen léptem be az alapítvány épületébe.
Egy titkárnő a tárgyalóterembe vezetett.
Három ember ült az asztalnál: az alapítvány igazgatónője, egy építész és egy gazdasági munkatárs.
A beszélgetés jól indult. Kérdeztek a tapasztalataimról, a felhasznált anyagokról és a munkafolyamatokról.
Megmutattam a fényképeimet, és elmagyaráztam, hogyan szeretném megszervezni a saját műhelyemet.
Aztán az igazgatónő becsukta a mappáját.
– Farkasné, a szakmai terve nagyon ígéretes. De van egy kérdés, amelyet tisztáznunk kell.
Elém csúsztatott egy fényképet.
Egy nagy, diófából készült tálalószekrény volt rajta, faragott virágmintákkal és két díszes ajtóval.
Azonnal felismertem.
A bútor Renáta nappalijában állt.
Károly mindig úgy emlegette, hogy „a nagymama szekrénye”.
– Ismeri ezt a darabot? – kérdezte az igazgatónő.
– Igen. Az anyósom házában van.
A három ember összenézett.
Az építész előrehajolt.
– Biztos benne?
– Teljesen.
Az igazgatónő elővett egy régi iratot.
– A nyilvántartásunk szerint ezt a szekrényt több mint húsz évvel ezelőtt az alapítvány jogelődjének adományozták.
Megdermedtem.
– Ez lehetetlen. A család mindig úgy beszélt róla, mint egy örökölt bútorról.
Az igazgatónő újabb papírt tett elém.
A dokumentum alján egy név állt.
Barsi Adél.
Máté nagymamája.
Aztán megmutattak egy másik iratot is.
Ezen már az apósom, Károly aláírása szerepelt.
Mellette egy kézzel írt megjegyzés:
Related Posts:
