„A te dolgaid várhatnak!” – csattant fel az anyósom. De végül éppen neki kellett várnia, amikor kiderült az igazság…

Egy álom, amelyet nem akartam feladni

Az előző év novemberében a műhely tulajdonosa bejelentette, hogy nyugdíjba megy, tavasszal pedig bezárja az üzletet.

Aznap úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj.

Ott tanultam meg szinte mindent. Ott szereztem az első ügyfeleimet.

A kezdeti kétségbeesés után azonban eszembe jutott egy régi álmom.

Saját műhelyt szerettem volna nyitni.

Nem nagy üzletet. Csak egy világos helyiséget, ahol fogadhatom a megrendelőket, és nyugodtan dolgozhatok.

Volt némi megtakarításom. Elkezdtem számolni, üzlethelyiségeket nézni és könyvelővel beszélni.

Máté nem mutatott különösebb érdeklődést.

– Saját vállalkozás? Nem lenne egyszerűbb valami biztos állást keresni?

– Ez a szakmám.

– Ahogy gondolod. Csak ne kerüljön nekünk pénzbe.

Renáta még ennyire sem volt tapintatos.

– Harminchét évesen akarsz vállalkozósdit játszani?

Nem vitatkoztam.

Esténként, amikor már mindenki aludt, üzleti tervet készítettem. Beszállítókat kerestem, árajánlatokat kértem, és egyre több időt töltöttem a jövőm megtervezésével.

Aztán váratlan lehetőség adódott.

Egy helyi kulturális alapítvány restaurátort keresett egy régi polgári épületből származó bútorgyűjtemény felújítására.

A megbízás több hónapra biztosíthatott volna munkát.

Elküldtem a jelentkezésemet. Fényképeket mellékeltem a korábbi munkáimról, referenciákat és részletes költségtervet.

Három hét múlva felhívtak.

Behívtak a végső személyes egyeztetésre.

Csütörtök reggel kilencre.

Pontosan arra a csütörtökre, amikor Renáta elvárta, hogy otthon várjam a kazánszerelőt.