„A te dolgaid várhatnak!” – csattant fel az anyósom. De végül éppen neki kellett várnia, amikor kiderült az igazság…
A döntés, amelyet nekem kellett meghoznom
A következő napokban Renáta sokkal csendesebb lett.
Nem írt több listát.
Nem hívott fel minden apró feladat miatt.
Egyik este bekopogott a szobánk ajtaján.
– Júlia, beszélhetnénk?
Leültünk a konyhában.
– Szeretnék bocsánatot kérni – mondta.
Nem válaszoltam azonnal.
– Tudom, hogy sokszor igazságtalan voltam veled. Azt hittem, ha mindenki úgy tesz, ahogy én szeretném, akkor könnyebb lesz az életem. Károly halála után féltem egyedül maradni, és talán rajtad vezettem le mindent.
– Én megértettem, hogy nehéz időszakon ment keresztül – feleltem. – De attól még nekem is van munkám, céljaim és saját életem.
Renáta bólintott.
– Tudom. És nem kellett volna úgy viselkednem, mintha az időd az enyém lenne.
Ez volt az első alkalom, hogy valódi bocsánatkérést hallottam tőle.
Máté is elismerte, hogy túl sokáig maradt kívül a konfliktuson.
– Azt hittem, ha nem szólok bele, minden megoldódik – mondta. – De ezzel csak rád hagytam az egészet.
– Nekem nem az kell, hogy mindenben egyetérts velem – válaszoltam. – Hanem az, hogy a férjemként mellettem állj, amikor szükségem van rád.
Hosszú beszélgetés következett.
Végül elmondtam nekik, hogy szeretnék külön költözni.
Nem haragból.
Nem büntetésként.
Hanem azért, mert szükségem volt a saját otthonomra és a saját életemre.
Máté először meglepődött, aztán lassan megértette.
A saját műhelyem kulcsa
Néhány héttel később aláírtam a szerződést az alapítvánnyal.
A restaurálási munkát megkezdhettem, és közben találtam egy kis helyiséget, amelyből kialakíthattam a saját műhelyemet.
Világos ablakai voltak, egy kis raktárral és elegendő hellyel a szerszámaimnak.
Amikor először fordítottam el a kulcsot az ajtóban, különös érzés fogott el.
Nem volt nagy üzlet.
Nem volt benne drága bútor vagy elegáns berendezés.
